az ETO én vagyok

Isten lássa lelkemet: ezt a posztot szombat este kezdtem el összerakni, természetesen más indíttatással, de teli aggodalommal. Na jó! Aznap nem írtam le egyetlen betűt sem, de a fejemben rengeteg gondolat motoszkált. Azok azonban sehogyan sem akartak egy egységes egésszé összeállni.

Azt hiszem, megijedtem a valóságtól, pontosabban attól, amit én valóságnak érzékelek.

Újra és újra az IHF Kupa címmel büszkélkedő kézilabda csapat képe ugrott be, amelyik hosszú gyötrődés után búcsúzott az első osztálytól és a sorsa – ha szimbolikusan is – akkor pecsételődött meg igazán, amikor Tóth Laci meghalt. Bár edzőként nem nyert címeket, fanatizmusa és ragaszkodása a klubhoz igazi legendává emelte és biztos vagyok benne, ha ő nincs, akkor hamarabb eljött volna a bukás.

A Mágus egyet jelentett az ETO-val. Jó ideje nem volt formális kapcsolata a csapattal, de ha valaki például igazán arra volt kíváncsi, hogy miként éli meg egy igazi etós a 2015-ös rémálmot, tőle kaphatta a legautentikusabb választ.

A szavaiból végtelen szomorúság áradt és én a tőle mindig megszokott optimizmus nyomát sem fedeztem fel.

Te vagy Európa legjobb középhátvédje! – mondta ezt vagy valami hasonlót Hlagyvik Gabinak és ő elhitte. De nem kételkedett a szavaiban az a tíz-, húsz-, harmincezer ember sem, aki rendszeresen kijárt a bajnoki meccsekre a ’80-as évek elején és a többi szurkoló.

Két év múlva itt biztosan elsőosztályú csapat lesz újra! No erről nem beszélt tavaly, minden bizonnyal azért, mert nagyon de nagyon szerette a klubot.

Sokáig azt akartam hinni, hogy azok a hírek, amik az utóbbi időben a Mágusról hozzánk sportbarátokhoz eljutottak, igazából nem is igazak.

Szimpla médiahekkre gyanakodtam, ami nem szolgál mást, mint hogy Verebes romló állapotával hívja fel a figyelmet a győri futball aktuális sanyarú állapotára. Aztán egyszer csak minden jóra fordul, elérkezik a Megmentő, aki meggyógyítja a mestert és mellesleg hoz egy titkos a befektetőt is a klub számára. Aztán tényleg, de tényleg nincs más teendőnk, mint kivárni még egy fél meg egy egész idényt, aztán 2017 nyarán immár újra velünk indulhat a bohócliga.

A jól sikerült tavaszi rajt (értsd! három forduló alatt kilenc pont, teljesen reményvesztett ellenfelekkel szemben – közepes játékkal) után aztán hirtelen megint szembetalálkoztunk a rögvalósággal. Azzal, hogy az NB III-ban sem feltétlenül elég egy jól csengő névvel pályára lépni. És most nem feltétlenül a hozzáállást kárhoztatom, hanem azon szomorkodom, hogy bizony-bizony nagyon vékonyak vagyunk.

A kétszer 0-0 az pontosan egyenlő egy hatalmas nagy nullával. Annak ellenére, hogy a táblán a nevünk mellé azért beírtak két pontot.

No ez az, ami mindig is teljességgel idegen volt Verebes József világától.

A 0-0.

Mert ez az eredmény az ő filozófiájában a futball megcsúfolása volt. Egész pontosan annak egzakt beismerése, hogy nem csinálunk jól valamit. Még szigorúbban: nem végezzük el a dolgunkat, így becsapunk mindenkit, aki miattunk jött ki a stadionba. Nem csoda, hogy nem emlékszem egyetlen olyan nyilatkozatára sem, amikor egy nulla-nullás végeredmény után megdicsérte volna a csapat védekezését. Mi végre is? Nem rúgtunk gólt, a csapat kompletten nem működött.

Talán nem meglepő, hogy a Mágus első szövetségi kapitányi ténykedésének éppen egy NDK elleni lipcsei 0-0 tette be a kaput.

Az most már örök és megváltozhatatlan, hogy Verebes József életében az utolsó ETO-meccs egy Balatonfüred elleni 0-0, amit napra pontosan egy évvel azután játszottak, hogy a csapatot akkor működtető társaság kiadott egy mindenkit nyugtatni próbáló kommünikét arról: a látszat ellenére minden oké.

Az sem volt igaz és sajnos mostanság is elsősorban a szövegben meg a píárban vagyunk erősek.

Ráadásul most már egy élő legendával is kevesebbek lettünk.

Isten nyugosztalja, Mágus!

egyszer majd jobb lesz